A Marylandi Egyetem entomológusainak új tanulmánya azt mutatja, hogy az ellenőrzött, laboratóriumi környezetben tartott egyes mézelő méhek élettartama 50% -kal rövidebb, mint az 1970-es években volt. Amikor a tudósok modellezték a mai rövidebb élettartam hatását, az eredmények megfeleltek a megnövekedett kolóniaveszteségnek és a csökkent méztermelési trendeknek, amelyeket az amerikai méhészek az elmúlt évtizedekben tapasztaltak.
A kolóniaforgalom elfogadott tényező a méhészeti üzletágban, mivel a méhcsaládok természetesen öregszenek és elpusztulnak. Az elmúlt évtizedben azonban az amerikai méhészek magas veszteségrátáról számoltak be, ami azt jelentette, hogy több kolóniát kellett lecserélni a működés életképességének megőrzése érdekében. Annak érdekében, hogy megértsék, miért, a kutatók a környezeti stresszorokra, a betegségekre, a parazitákra, a növényvédő szereknek való kitettségre és a táplálkozásra összpontosítottak.
A rossz génállomány miatt csökkenhetett az élettartam
Ez az első olyan tanulmány, amely a mézelő méhek élettartamának a környezeti stresszoroktól potenciálisan független általános csökkenését mutatja ki, utalva arra, hogy a genetika befolyásolhatja a méhészeti ágazatban tapasztalt szélesebb körű tendenciákat. A tanulmányt 2022 november 14-én tették közzé a Scientific Reports folyóiratban.
„Elszigeteljük a méheket a kolónia életétől, mielőtt felnőttként megjelennek, így bármi is csökkenti az élettartamukat, az már azelőtt megtörténik” – mondta Anthony Nearman, az Entomológiai Tanszék Ph.D. hallgatója és a tanulmány vezető szerzője. „Ez bevezeti a genetikai komponens gondolatát. Ha ez a hipotézis helyes, akkor egy lehetséges megoldásra is rámutat. Ha el tudunk különíteni néhány genetikai tényezőt, akkor talán tenyészthetünk hosszabb életű mézelő méheket.”
Nearman először akkor vette észre az élettartam csökkenését, amikor Dennis van Engelsdorp entomológiai docenssel tanulmányt végzett a felnőtt méhek laboratóriumi tenyésztésének szabványosított protokolljairól. A korábbi tanulmányokat megismételve a kutatók méhbábokat gyűjtöttek a mézelő méhek kaptárjaiból. Amikor a bábok 24 órán belül kiemelkedtek a viaszsejtekből, amelyekben nevelkedtek. Az összegyűjtött méhek inkubátorban nőttek, majd felnőttként speciális ketrecekben tartották őket.
Nearman a ketrecbe zárt méhek cukorvizes étrendjének sima vízzel való kiegészítésének hatását értékelte, hogy jobban utánozza a természeti adottságokat, amikor észrevette, hogy az étrendtől függetlenül a ketrecbe zárt méhek medián élettartama fele volt a ketrecbe zárt méhekének, mint az 1970-es évek hasonló kísérleteiben. Ez az elmúlt 50 évben publikált laboratóriumi vizsgálatok mélyebb áttekintését eredményezte. Öt évtizeddel ezelőtt a hagyományos háziméh, vagy más néven nyugati mézelő méh (Apis mellifera) átlagos élettartama 34,3 nap volt. A Marylandi Egyetem kutatása szerint mostanra ez lecsökkent 17,7 napra.
„Amikor felvázoltam az élettartamokat az idő múlásával, rájöttem, hú, valójában ez a hatalmas időhatás zajlik” – mondta Nearman. „A mézelő méhek laboratóriumi tenyésztésének szabványosított protokolljait a 2000-es évekig nem igazán formalizálták, így azt gondolná, hogy az élettartam hosszabb vagy változatlan lesz, mert ebben egyre jobbak vagyunk, igaz? Ehelyett a halálozási arány megkétszereződését tapasztaltuk.”
Kevesebb táplálékszerzési idő és alacsonyabb méztermelés
Bár a laboratóriumi környezet nagyon különbözik a kolóniától, a laboratóriumban tartott méhek történelmi feljegyzései hasonló élettartamra utalnak, mint a kolóniában élő méhek. A tudósok általában azt feltételezik, hogy az egyik környezetben az élettartamot csökkentő izolált tényezők egy másikban is csökkentik azt. Korábbi tanulmányok azt is kimutatták, hogy a való világban a mézelő méhek rövidebb élettartama kevesebb táplálkozási időnek és alacsonyabb méztermelésnek felel meg. Ez az első tanulmány, amely összekapcsolja ezeket a tényezőket a kolóniaforgalom arányával.
Amikor a csapat modellezte az élettartam 50%-os csökkenésének hatását egy méhészeti műveletre, ahol az elveszett kolóniákat évente pótolják, az ebből eredő veszteségi arány 33% körül volt. Ez nagyon hasonlít a méhészek által az elmúlt 14 évben lejelentett átlagos 30%-os és 40%-os éves veszteségrátához.
Nearman és vanEngelsdorp megjegyezték, hogy laboratóriumban tartott méheik valamilyen alacsony szintű vírusszennyezést vagy peszticid-expozíciót tapasztalhatnak lárvaállapotukban, amikor a kaptárban szaporodnak, és a dolgozó méhek táplálják őket. De a méhek nem mutatták ki ezeknek az expozícióknak a nyílt tüneteit, és a hosszú élettartam genetikai összetevőjét más rovarokban, például a gyümölcslegyekben is kimutatták.
A kutatók következő lépése az lesz, hogy összehasonlítsák a mézelő méhek élettartamának tendenciáit az Egyesült Államokban és más országokban. Ha különbségeket találnak a hosszú élettartamban, elkülöníthetik és összehasonlíthatják a potenciálisan hozzájáruló tényezőket, például a genetikát, a peszticidhasználatot és a vírusok jelenlétét a helyi méhállományokban.
